PH: Sikerült letennie a kapitányi vizsgát? Ma sikerrel vizsgáztam folyami gyakorlatból, a tengerre szóló jogosítványomat pedig a múlt héten vettem kézhez. PH: Izgult? A gyakorlatnál nem, de az elméletnél kicsit be voltam gyulladva. Pedig itt csak egy szakállas palinak kellett „énekelnem”. PH: Szeretne saját hajót venni? Jó lenne, de indokolatlanul drágának tartom, ennél én spórolósabb vagyok. A fedélzeten könnyen úgy tűnhet, hogy jól beleillek egy életörömmagazinba, de egyáltalán nem jellemző rám ez a kép. Teleki téri, körgangos házban nevelkedtem, kishivatalnok szülõk gyerekeként: nem kergettek a szüleim az asztal körül, ha nem indultam a balatoni regattán. A jogsi inkább csak arra kellett, hogy ha kicsit nagyobbak lesznek a gyerekeim, nyaranként egy-egy hétre hajót béreljünk majd az Adrián. PH: Beszélgetésünk alatt folyami tankör-társai többször kérték közös fényképre és alig engedték át az interjúra. Fárasztja ez a kiemelt figyelem? Néha fárasztó, de nem tehetek mást. Elfogadom, hogy az életem ezzel jár. PH: Amikor elkezdett zenélni, erről álmodott? Dehogyis! Ezt még csak nem is sejthettem akkor. Bennem volt a megnyílás, a kitárulkozás vágya, az exhibicionizmus, enélkül nem is szabad színpadi műfajba kezdeni. Tizenöt éve zenélek, szép sikerrel, de a mai napig az vezérel, hogy elfogadjanak. Egy koncerten akármekkora tömegben megtalálom azt a kettőt, aki elutasít, és azon az estén őket szeretném meggyőzni. PH: Bizonyítani akar? Meg akarok felelni a saját elvárásaimnak, de nem vagyok tökéletes. Rugalmatlan személyiség vagyok, nem tudok hamis képet mutatni magamról. PH: Előadóként és közéleti szereplőként azért lehet jó néhány szerepe. De ezeket a szerepeket csak önmagammal tudom feltölteni. Nem is értem, egy magamfajta ember hogyan lehet popsztár Magyarországon: nem vagyok diplomatikus alkat. Örülök, ha a közönség elfogad, de soha nem a közönség elvárásainak akarok megfelelni, inkább a saját mércémet igyekszem megugrani. Ha utólag sikerül elfogadtatni a munka eredményét, számomra az már csak a bónusz, az igazi öröm az írás. Nem felmérések alapján írom a számaimat, azt kutatva, mi tetszene sokaknak. Tapasztalatom szerint az emberek egyébként is azt szeretik, ha meglepik őket. A nagy meglepetéseket azért nem szeretik. Nekem nagy szerencsém van, a közönség a tenyerére vett. Kedvelik, hogy meglepetésekkel tartom ébren a figyelmüket, meg a magamét is. Az lenne a vég, ha elveszteném az érdeklődésemet a munkám iránt. PH: Lehet művész az, aki sok lemezt ad el? Magyar „underground” betegség azt hinni, hogy csak az lehet érték, ami üzletileg sikertelen. Inkább nem sorolom a nagy, klasszikus mûvészeket, akik mind hallatlanul nagy sikernek örvendtek a maguk korában, mert nem lenne elég a papír. Egy filozófus barátom szerint az tud írni igazán, akinek már nincsenek kenyérgondjai, akinek nem az élet-halál harc köti le minden energiáját. Erre is van számtalan ellenpélda, úgyhogy nagyjából mindegy, milyen körülmények között, de jó műveket kell írni, a többi nem számít. PH: Mit szólt hozzá, amikor popzenészek aláírást gyűjtöttek azért, hogy ők is állami támogatásban részesüljenek? Nem írtam alá, nekem nem volt szimpatikus gesztus. PH: Szeretné, ha a verseit tanítanák az iskolában? Nem gondolkodom ilyesmin, nem érdekel. A kötelező olvasmányokat mindig utálják a gyerekek. Kell az nekem? PH: Mi érdekli? Jó embernek lenni. PH: Nehéz? A legnehezebb. PH: Melyik parancsolatot a legnehezebb betartani? Úgy neveltek, hogy semmi csibészség nincs bennem, még a villamoson se tudnék bliccelni, úgyhogy a „Ne lopj!” számomra a legkönynyebben betartható szabály. A paráználkodás tilalma a legsúlyosabb, itt mindig elbukom, pedig igyekszem. PH: A boldogság összefér a kreativitással? Aki boldog, az általában nem költ jó verset, sőt nem is ír, mert nem ér rá, igyekszik kiélvezni a boldogságát. Igazán a kizökkent ember alkot, hogy ezzel valahogy visszasimogassa magát egy képzelt egyensúlyi állapot közelébe. Csak a kínból született írások az igazi versek, azok se mind, de az örömködésből mindig csasztuska lesz. Szerintem, persze. PH: Mi billenti ki? A hit mellett csak a szerelem képes nagy erőket megmozgatni a világban. Nyilván a megállapodott művészt az különbözteti meg az éretlentől, hogy az utóbbi külső impulzusokra szorul, ha alkotni akar. Az érett művésznek talán már nem is kell az egyensúlytalanság, elég elképzelnie, milyen a fájdalom, elég emlékeznie arra, hogy milyen küzdelmekben szerezte a tapasztalatait. Jó lenne ezt megtanulni. PH: Hogyan fér össze a művészet a konzerva-tivizmussal? Konzervatív vagyok a szó eredeti, tehát pozitív, „megőrző” értelmében. Igazi liberális dogma, hogy az igazi művész a törvényeket felrúgja, önpusztító életet él, és a többi. Európát a keresztény művészet teremtette meg, amely tisztelte a törvényeket, az élet szentségét. Leonardo da Vinci művész volt? Naná. Ragaszkodott erkölcsi szabályokhoz? Ragaszkodott. Mozart művész volt? Az egyik legnagyobb. Mit rúgott fel? A hülye álművész zeneszerzőket. PH: A művésznek nem az a dolga, hogy fel-rúgja az adott kereteket? A rocksztár globális képlete egyszerű: gyerekkorában ütötték, a szülei elváltak, kirúgták a középiskolából. Dalaiban a sérelmeit bosszulja meg, a fájdalmát üvölti a világba. Ma éppen az számít ritkának, forradalminak, hogy gyerekeim vannak, szeretetben élek, imádom a feleségemet. PH: Többet tud, mint mások, vagy ugyanazt tudja, csak jobban képes azt megfogalmazni? Nincsenek különleges képességeim. Gyakran hallom, hogy olyasmit mondok el, amit más is érez, csak nem képes szavakba önteni. Közvetítő vagyok, ez lett a dolgom. A váteszi sorsot inkább meghagyom azoknak a művészeknek, akik dohos szobáikban ülnek és szenvednek. Elsősorban a sikertelenségtől, csak ezt a világért sem vallanák be. Gyűlölik a sikert, főleg a másokét. PH: Miért szeretne annyira filmet forgatni? Mert a filmben minden benne van, ami engem érdekel. Zene, játék, történetmondás, képiség és dramaturgia. Az is tetszik, hogy rendszerben kell gondolkodni, össze kell fogni sokféle energiát. Kicsiben játszottam már ilyet, öt videóklipet rendeztem saját forgatókönyvből, nagyfilmes stábbal. Nekem való munka lenne. Kár, hogy eddig nem volt rá több időm. PH: Egy film lehet konzervatív? Mindig, minden világnézeti kérdés. Minden attól függ, elfogadjuk-e, hogy teremtmények vagyunk, és hogy létezik-e számunkra valami az anyagon felül, vagy nem. Aki hisz Istenben, annak van az életében optimumpont, abszolút mérce; szegény anyagelvűeknek meg csak az ősrobbanás marad, ami összehasonlíthatatlanul gusztustalanabb képzet. A materialista az örökös fejlődést bálványozza, számára minden relatív, a fejlettnél mindig van még fejlettebb állapot, nincs egy perc nyugalma. Ezért is érdemes teremtményként élni, mert akkor van némi állandóság az ember életében. PH: Milyen filmet szeretne írni? Szakrális filmet, archetipikus drámát, rengeteg humorral. Férfi-nő, küzdelem, halál, de a jó végül elnyeri jutalmát. Wim Wenders sajnos már megcsinálta az első filmemet Berlin felett az ég címmel, ezért rögtön a másodikkal kell majd kezdenem... Aprólékos részletességgel kidolgozott jeleneteim már vannak, több mint tíz éve irkálom őket, már csak a lényeget, az alaptörténet ívét kéne kitalálni, amire felfűzöm őket. Meggyőződésem, hogy az alapmítoszok óta semmi lényeges változás nem történt a világban, ezért ezeket kell újraéleszteni, mert az embereknek a mítoszokra van a legnagyobb szükségük. PH: Mire gondol? Arra, hogy a nagy szabadelvűségben elveszett a lényeg: elfelejtettük, hogy jónak lenni jó! A mítosz arra való, hogy megjelenítse az őstípusokat, az alaperkölcsöket: a gonoszság elbukik, a jó – sok szenvedés árán –győzedelmeskedik. A mese nem hasonlít az életre, nem arról kell szóljon, hogy milyen a világ, mert azt mindannyian tapasztaljuk, hanem arról, hogy milyen kellene legyen. Magyarul nem a mesének kell az élethez hasonlítania, hanem fordítva. PH: Sokan nevezik nagyképűnek. Mit gondol, miért? Ma a művészi bizonytalankodás a divat, ilyen korokban a határozott véleménynyilvánítással szemben ez a vád a leggyakoribb. Az elmúlt félévben volt egy szabadabb időszakom, így eljártam közönségtalálkozókra, ahol a világlátásomról is kérdeztek. Itt találkoztam először azzal a véleménnyel, hogy én kirekesztő vagyok, mert – most tessék figyelni! –a sok lehetséges életút, világnézet közül egyet végérvényesen kiválasztottam magamnak. Egy riportban a nyelvtudásomról kérdeztek, és azt találtam mondani, hogy jól beszélek angolul. Másnap olvastam az Interneten, hogy Ákos nagyképű, az angoltudásával kérkedik. Ez agyrém. PH: Fan-klubokba jár? Az ilyen helyeken többnyire elfogódott rajongók gyülekeznek, akik számára én nem ember vagyok, hanem kép, idealizált portré, ezért nem járok ilyen helyekre. Amikor tini rajongóink voltak, az volt a legnehezebb. Ugyanúgy akartak kinézni, ahogy én, eszement pletykákat gyártottak, örökké a lakásom környékén gyülekeztek. Nem értettük egymást. Mára felnőtt a közönség is, az átlagéletkor harminc körül van. Már nem a pólót akarják letépni rólam, hanem sokan közülük elolvassák azokat a könyveket, amelyek fontosak nekem. PH: Referencia a számukra? Sok ember fogódzók, szülők és jó tanárok irányítása nélkül él, és attól vár tanácsot, akit hitelesnek lát. Pedig lehet, hogy aki miattam elolvas egy könyvet, annak az nem is lesz jó. De akkor is kézbe vette, mondjuk, Kurt Vonnegutot. Annak idején egy fél generáció azért olvasta el Orwell 1984-ét, mert írtam róla egy lemeznyi dalszöveget. Ez nem nagyképűsködés, hanem tényközlés, haha! PH: Nem idegesíti ez a szerep? Emberléptékű életet élek, keveset tudok ahhoz, hogy néptanító legyek, nem is ez a dolgom. Ezért is járok ritkán közönségtalálkozókra. Ha a többség normális is, egy hülye mindig akad, aki azt kérdezi, mikor lesz koncert, és miért mondtad azt két szám közt, hogy… Például tegnap kaptam egy elektronikus levelet, hogy a szegedi koncert ráadása előtt, amikor kiköptem a Negrót, annak a gesztusnak volt-e valami mélyebb jelentése. Jaj! Pedig csak fájt a torkom. PH: Ezek a rajongók megértenek bármit abból, amit mondani akar? Becslésem szerint ötszázalékos hatékonysággal dolgozom. De nem az a dolgom, hogy megértsenek. Ez hiú nyavajgás, fiatalkori amatőrködés, a meg nem értett álzseni póza. El kell fogadni, hogy mindez nem fontos. PH: Mi fontos? Az érzés: ha egyszerre ugrál tízezer ember, ők nagyon különböző dolgokat értenek – és akkor még finoman fogalmaztam –, viszont nagyon hasonlókat éreznek. Ez számít. PH: Az, hogy a vállalkozást a családon belül szeretné tartani, bizalmi kérdések miatt alakult ki? Nehezen bízik meg bárkiben? Nehezen adok ki munkát a kezemből, az biztos. Vannak olyan szituációk az életben, amikor fontosabb, hogy az ember feltétlenül megbízzon valakiben, mint hogy kitűnő szakember legyen az illető. De a családi vállalkozás szép álom volt csak, társasági rovatokba való. A feleségem az első asszisztensem, de az öcsém már nem dolgozik velünk. PH: Élete minden területén a vezérkost alakítja? Ne higgye, hogy könnyű fátum, ha valaki akkor is győz, amikor nem akar. Ha belépek valahova, tele lesz velem a szoba, akkor is, ha egy szót se szólok. Baromi fárasztó, nekem elhiheti. Nem tehetek róla.