No, és most komolyra fordítva a szót… Értelmiségnek tartod-e magad? Mit is jelent ez a szó pontosan? Hiszen mára a jelentése sokak szemében lecsökkent arra a szintre, hogy egy diploma megszerzésével egyúttal értelmiségivé válhat az ember. Gondolom valahol a felelõsség környékén keresendõ a definíció lényege. Ebbõl a szempontból rengeteg diplomás embert nem nevezhetnénk értelmiséginek. Teljesen mindegy, hogy ki minek tart engem, vagy én magamat. Értelmiségi akkor vagyok, ha a megszerzett tudásom felelõsséggel párosul. Ki a költõ? Akit a magyar irodalmi kánon elismer, akirõl ódákat zengenek az irodalmi lapok? Ez esetben nyilvánvalóan nem vagyok költõ. Szerintem a szó definíciója ez: ember, aki verseket ír. Ilyen szempontból költõ vagyok. Az értelmiségi címke nem jár automatikusan a diplomával, az biztos. Csak érvelni képes, gyûlölettõl mentes, a másikat partnerként elfogadni tudó - majdnem azt mondtam, demokrata - ember lehet értelmiségi. Szilárd világnézet nélkül nem lehet belépni ebbe a klubba. Na, ezt most jól kitárgyaltuk. 3 éve adtál ki utoljára olyan lemezt, amelyen teljesen új dalok vannak. Nem félsz-e attól, hogy ez a nagy jubilálás oda vezethet, hogy Ákos, mint produkció kiszalad kezeid közül és túlzottan az anyagiasság felé fog elhajolni? A legtöbb ember el sem tudja képzelni, mekkora meló például egy Andante produkciót összehozni. Gyakorlatilag tíz éve tervezünk egy ilyen akusztikus jellegû produkciót. Régi zenésztársaim pedig - Dorozsmai Péter, Samu - tíz éve próbálnak lebeszélni errõl a vágyamról. Nálam sokkal tapasztaltabb zenészek, tehát tudják, hogy egy régi dalból új hangszerelést csinálni kétszer annyi munka, mint új dalt írni. De 2003-ban jubiláltam, akkor épp tíz éve voltam szólista, nem akartam tovább halogatni a dolgot. Mindegy, hogy mennyi munkába kerül, csináljunk belõle öt koncertet, zártkörût, amolyan színházi ügyeket. Ezektõl a visszafogottabb elõadásoktól megmozdult valami a közönségben: elkezdtek egészen új emberek is rácsodálkozni a produkcióra. A tíz vonós, az akusztikus hangszerelés olyanokat is odavonzott, akik soha nem jártak az elõadásaimon. Ez fantasztikus dolog! Az eredetileg öt állomásra tervezett turnéból 16 koncert lett, végül is 35 ezren látták. Az elsõ elõadások visszajelzése annyira szokatlanul, egyöntetûen pozitív volt, hogy végül a tavaszi elõadás összes dala megjelent dupla koncertalbumon. Az meg kis híján platina lett. Emlegetni szoktad, hogy az emberek hiányolnak bizonyos dolgokat, s szinte kikövetelnek maguknak megjelentetéseket, koncerteket (pl.: Andante Plusz, Az utolsó hangos dal ráadás, stb.) Ez egyébként komoly? Számomra hihetetlenül hangzik, hogy odarohangálnak hozzád, vagy e-mail-ben keresgélnek mindenféle bajukkal. Napi 200 elektronikus levelet kapok, ettõl néha a téboly határára lehet kerülni. Az értelmes visszajelzések egy része hat az emberre, de ritka, hogy emiatt változik a terv. Egy lemezt óriási vállalkozás kiadni, grafikusokat, programozókat, hangmérnököket, terjesztõt, nyomdát, miegyebet kell foglalkoztatni. Költséges játék ez. Ahhoz tényleg sok visszajelzés kell, hogy érdemes legyen foglalkozni egy javaslattal. Bár nem mindig a rentabilitás a lényeg, például a kétezer darab, sorszámozott díszdoboz biztosan nem a megtérülés szobra... Harmincezer forintért tényleg csak a rajongók veszik meg… Könnyû elosztani, a 11 lemezt tartalmazó csomagban egy album 2700 forintba kerül. Ez annyi, mint az akciós cuccok a nagyáruházban. És csak kétezer, sorszámozott példány van forgalomban! A bruttó ár 40-50 %-a a kereskedõk kezében marad, tehát nekünk a felébõl kell megélni. Kiszámoltam, hogy a nagy- és kiskereskedõ többet keres a lemezemen, mint én, aki a zenét, a szöveget írtam, a dalokat elõadtam, még a kiadó is én vagyok, klip, plakát, gyártás, reklám. Nem bánom, hogy más is jól jár egy kereskedelmi forgalomba kerülõ termék kapcsán, de azért ez érdekes… Gyakran beszélsz arról, hogy az "Ákos-bálványt" igyekszed ledöntögetni. Na most az átlagemberek nézõpontjából tekintve az egészre, nem tûnik hiteltelennek olyan "magasról" errõl beszélni? Fel sem foghatják, hiszen õk csak azt látják, hogy "Húha, itt van Ákos, aki megmozgat egyszerre 15 000 embert". Hogy lehet ezt nekik egyáltalán elmagyarázni? Nem kell ezt magyarázni. Én úgy beszélek veled, mint Májkül Dzsekszon? Ugye nem? Kevés színvonalas újságíró van ma a fiatalok között, jószerével csak kétfajta van forgalomban: a bájolgó mikrofonállvány, aki hagyja monologizálni az alanyokat, mert egy kukkot sem ért az egészbõl; meg a provokatív, mindenkinek beszólós, álalternatív görcs. Ez utóbbi el sem tudja képzelni, hogy valaki õszintén gondol valamit, hogy valaki tényleg azonos önmagával. Örökké oknyomoz szegénykém, például föl akarja deríteni, hogy mi Ákos titka. Az a rögeszméje, hogy Ákos biztos voodoo-zik otthon, hogy behülyítse az embereket, de az okos újságíró látja a tutit, majd jól leleplezi. 16 év alatt rengeteg ilyen zsenivel találkoztam, akik be akarták bizonyítani, hogy mesterséges eszközökkel bûvölöm a népet, érted, medzsik. Hogy én milyen ember vagyok, az kitûnik a színpadi produkcióimból, a nyilatkozataimból, az összes megnyilatkozásomból. Nem kell azon erõlködnöm, hogy látszódjon, látszik ez anélkül is. Hiába mondják, hogy "Húú, õ a tudatos sztár, meg az okos csávó, aki felépítette magát!" Egyfajta ember vagyok, képtelen vagyok másmilyen képet mutatni. Volt szerencsém egy korábbi rádióinterjúd írásos változatát olvasgatni, ahol a központi kérdés az volt, hogy szabad-e a mûvésznek politizálni? Nos, ott elég rendesen le volt rövidítve a beszélgetés, ez okból kifolyólag én is bedobnám ezt a kérdést… Jaj, ez annyira süket duma! Persze, hogy szabad, bárkinek! Akinek van felelõsségérzete, az miért ne szólhatna? Ott van például az a Petõfi Sándor, aki gatyába táncol. Hát minek ide "Talpra magyar!", ahelyett, hogy írnád a szép szerelmes verseket, hogy Júlia, meg anyám tyúkja, meg a kocsmárosné, akinek a mellét fogdossa a helység kalapácsa. Írjad ezeket a finom dolgokat, Sanyikám, miért kell neked a politikával foglalkozni? Ott van például Jókai Mór, a magyar irodalom egyik legnagyobb prózaírója, emellett országgyûlési képviselõ volt. Nem mondták neki, hogy "Hát, Móric bácsi! Tessék hazamenni és kalandos regényeket írogatni, mert a mûvészeknek nem szabad ám a politikába belefolyni!" Olvassunk utána. A nyugatosok nagy nemzedéke mind írt közéleti verseket. De ott van József Attila, aki nem átall "fasiszta kommunizmusról" értekezni. Attila bácsi, hát miért kell még magának is a politikával foglalkozni? Miért nem azt a lírai dolgot írja, hogyaszongya "Nagyon fáj"? Szóval nem kell bevenni a kádárista maszlagot, hogy a mûvészeknek nem szabad. Szeretnék, ha nem pofáznánk, persze. A villamoskalauznak lehet politikai véleménye? Lehet, mondhatja. Cipõfelsõrész-készítõ, biztonsági õr, újságíró mondhatja? Igen. De a mûvészek, ugye, azok ne. Halló, ébresztõ! Aki ír, az csak eszköz. Tekinted-e magad egy felsõbb erõ szócsövének? Nekem az a feladatom, hogy tegyem a dolgomat és beszéljek arról, ami fontos nekem, amit megélek. Ennyiben eszköz vagyok, de nekem errõl nem kell gondolkodnom, fõleg nem a megfogalmazásával bajlódnom. Arról beszélek, amirõl meggyõzõdtem, tehát a meggyõzõdésemrõl. Minden dalban. Nem konkrétan a szavaid, hanem az üzeneteid iránt vállalsz-e felelõsséget, eljutnak-e ahhoz a közönséghez, amelyhez kell? Magam felé és az ég felé van elszámolni valóm. Nem az én felelõsségem, hogy ki mit ért a mondandómból, ehhez nincs és nem is lehet közöm. Az a feladatom, hogy arról írjak, amit komolyan gondolok. Ez sokkal nagyobb felelõsség, mint hogy a harmadik sorban ugráló ember mit értett meg az adott dalból. "Körülbelül húsz éve lépdelek az istenkeresés útján", ezeket a szavakat 3 éve mondottad, amikor annak kapujában álltál, hogy felfogd mi végre vagy e világon. Beléptél-e már ezen a kapun? Nem hiszem. Ismerd meg önmagad? Istent ismerd meg és akkor mindent megismersz. S rajta keresztül magadat is. Fel kell fogni, hogy ez az igazi feladat. Az "Ismerd meg önmagad!" a liberális tömegdemokráciák szövege. Ha magad irányában indulsz el, akkor súlyosan el tudsz tévedni. "Mert megérdemled!" Közönségedrõl tudod, vagy reméled, hogy nem merül el a nosztalgia szennyes habjaiba? Ezt nem tudom ellenõrizni, nem is akarom… A múlthoz csak szeretettel és öniróniával szabad közelíteni. Enélkül könnyen abba a helyzetbe kerülhetnék, mint Korda György vagy a frissen exhumált Boney M. együttes. És abba nem akarok. Van önironikus múltidézés a mostani koncerten is, ezek a tizenévvel ezelõtti dalok is bõven vállalhatók, de nem hatódunk halálra magunktól. Igyekszem úgy írni, hogy a lényeg késõbb is vállalható legyen. Ez minden munkámra vonatkozik. A nosztalgiázás miért számít piszkos tevékenységnek? A nosztalgia önátverés. Én is elmegyek Duran Duran koncertre, de nem hiszem azt, hogy újra 16 éves vagyok, és nem haragszom rájuk, ha nem játsszák a kedvenc számomat. A nosztalgiázás úgy akar megidézni egy elmúlt valóságot, mintha jelen lenne. Biztosan jó néha a múltba révedni, gyenge pillanatokban én is szoktam, de nem szeretnék mások nosztalgiázásához asszisztálni. Aki helyén van a világban, az is feltesz néha egy régi lemezt és hallhatja, hogy ebbõl mi érvényes rá most. Van, aki azt mondja, hogy "akkor voltam boldog, akkor volt jó, azt akarom felidézni, mert most rossz". A nosztalgiázó valaki más akar lenni, önmagától menekül a fiatalabb énjéhez, akit jobbnak képzel, mint amilyen igazából volt. Ez annak a lelki megfelelõje, mikor egy öregedõ dáma halálra sminkeli magát, hogy húszévesnek nézzen ki. Nem fog sikerülni